A vívás

A vívás eredete homályos. Egyiptomban főleg a botvívást gyakorolták. A görögök iskoláikban tanították a fegyverek használatát, de az ókori olimpiák műsorán nem szerepelt a vívás. A rómaiak kitűnően szervezett, jól képzett hadseregében a katonákat vívómesterek oktatták. Az igazi vívás azonban gladiátoriskolákban fejlődött. A középkorban vívásról a katonai élet, a lovagi tornák, a perdöntő bajvívások és párbajok területén esik szó.  A 17-18. századbanna sportág elterjedéséhez hozzájárult a párbajozás elterjedése egész Európában. A párbajkultusz tovább egyszerűsítette a fegyverek és az öltözékek további fejlődését. A 18. században megjelent a fémrostélyos sisak.

 A magyarok a régi magyar csuklóvívást ötvözték a könyökből való pengevezetéssel, s a vonal-védőrendszer helyett a terc-kvart-kvint védőrendszert használva s az olasz lábmunkát továbbfejlesztették.  A modern vágófegyver, a mai kard, olasz vívómesterek nyomán vált ismertté. 

Az 1880-as években Nyugat-Európában már megjelent a női tőrvívás is, mégis közel fél évszázad telt el, amíg a vívónők részt vehettek a nagy nemzetközi versenyeken. 1924-től a női tőr egyéni, 1960-tól a női tőrcsapat, 1996-tól pedig a női párbajtőr egyéni és csapat került az olimpiák műsorára.

1913-ban megalapították a Nemzetközi Vívó Szövetséget, melynek sok magyar vívó örökös tiszteletbeli tagja maradt (Kárpáti Rudolf, Kamuti Jenő, Elek Ilona, stb.). 

A magyar kardvívósport a 19. század végén, a 20. század elején kezdett bemutatkozni a nemzetközi színtéren, és gyakorlatilag az 1908-as olimpián kezdődött el az a magyar sikersorozat, amely egészen 1964-ig tartott.